A parancsnok bukása
Alex vagyok. Egy kettes elmeosztályú útkereső cirkáló parancsnoka. Mit parancsnoka! Én magam vagyok a hajó, legalábbis sokáig azt hittem. Most elmesélek egy történetet, mielőtt elsuvasztják a levéltárban a jelentést. Szimpla ütközetnek indult, aztán valahogy mégis más lett, nem is tudom feledni! Ezért, most első ízben visszatérek a tetthelyre, pedig szigorúan tiltja a szabályzat! De teszek rá, nincs maradásom.
Az egész a hajtómű meghibásodásával kezdődött. Aztán a központi szerelő csarnokban Bob mester rövid vizsgálódás után kijelentette, Alexem, kuka az egész, ezt annyira megpörkölted, hogy összeolvadt, és kemény, mint egy gyémánt. Igaz, ami igaz, nem nagyon törődtem holmi biztonsági előírásokkal sosem, ha döntenem kellett csak a vezérlőpult fölé tekintettem, és olvastam az Apám hagyatékát, egyetlen mondat: „mindegy hogy milyen az út, ha menni kell”! Erre gondoltam mikor annyiszor tövig toltam a gyorsító kart, vagy éppen nem hagytam hűlni a fegyverek csöveit a csatában.
Bob mester kajánul vigyorgott, és odasúgta apró bajusza alatt: piszok mázlista vagy kölyök, mint mindig! Kérdőn néztem rá, erre ő kinyögte végre, kísérleti hajtómű! Azt fogsz kapni, gyors, mint a veszedelem! Szinte tökéletes, csak éppen kissé átgondolatlan az irányítása! Óh, az nem gond, irányítani nagyon tudok, huszonöt éve hajózok, és büszkén mondhatom, nekem eddig minden sikerült! Persze fiam, krákogta bob mester, ezért te kapod meg elsőnek!
Az irodában sebtében aláfirkantottam a papírokat, nem is nagyon olvastam bele, elég volt az, hogy láttam rajta a flotta címerét! Majd kértem egy kávét, és az iroda hatalmas ablakán át személtem az eseményeket.
Látom a hajómat, kettes elmeosztály, ennél már csak egy jobb van, de azt soha nem látta még senki!
A kadétiskolában elég sokat firtattam ezt kedvenc tanáromnak, elmevezetés órán. De ő mindig csak leszerelt ezzel: nem kell azt látnod neked, elég, ha csak érzed! Erre makacsul, és mindig rákérdeztem: de létezik ugye? Az oktatóm meg csak mosolygott, a bajsza alatt, mert neki is volt! Én az óta sokat elmélkedtem ezen, és ugye az éles logikámmal ki is következtettem, ha kettes van, akkor egyesnek is lennie kell, legalább egynek!
Elnézést kérek, kissé elkanyarodtam a témától, de mikor tegyen ezt ha nem most, mikor ott fent ülök a vezérlőben, nem kalandozhatok el, ott résen kell lenni , ujjammal a tűz gombon. Már hozzák is a cuccot, óriási faláda, oldalán egyetlen vaskos felirat: H.E.A.R.T! Gondolom a gyártó cég neve, teljesen mindegy, de mért ekkora? Akkora dobozban van, hogy akár az ütött kopott hajóm is beleférne. Igen, ahogy ott áll a kókadt szárnyaival, biztosan beleférne!
Hirtelen egy kéz pihen meg a vállamon, ijedten fordulok hátra! Óh, Karl hát te még élsz? Karl régi cimborám, még a kolóniáról, mennyit játszottunk együtt! Mi van veled öreg cimbora, kérdem!
Alexem, keblemre pajti! Képzeld fegyverfejlesztő lettem, és már majdnem kész is a pajzsom, szinte tökéletes! Már senki nem érinthet meg, annyira jó! De sajnos ez fordítva is igaz, én sem érhetek senkihez, ez aggaszt, ezen dolgozom. Olyan pajzs kéne, ami kifele nyit, befele zár, még nem tudom mi a megoldás! Beszéltünk még vagy egy órát, elrepült az idő! Arra eszméltem, hogy Bob mester elnyűtt kezeslábasában csoszog felém, és szinte morogja, kész van, gyere már!
Izgatottan lépkedem a hangár kövein a hajóm felé, csizmáim nyomát hangként veri vissza az óriási kupola! Kívülről nézegetem a gépemet, nem is látszik változás, de hát mért is látszana, ez is csak egy hajtómű!
Felhágok a létrán, belépek a vezérlőbe, és látom, vékony piros csövek hálóznak be mindent, a kabin falait, a monitorokat, a székemet, a karokat. De nem zavaróak, halványak, alig látszanak, nem lesz itt gond!
Később megtapasztaltam aztán, főleg induláskor, meg amikor irányt módosítok, ezek a vékony csövek megduzzadnak, és hangosan szivattyúzzák az anyagot, mely kitölti őket! Éppen ezért, először így neveztem el új hajtóművemet: szivattyú. De nem volt jó, túl hosszú, ezért redukáltam: szívó! Ez meg olyan esetlenül hangzik, ezért aztán lehagytam az utolsó betűt, így lett: szív. Meg is küldtem a fejlesztőknek a javaslatomat, legyen ez a hivatalos neve a gépnek!
Egy szép napon aztán végre történt valami! Idegen hajót jeleztek a radarok! Nekem kötelességem ellenőrizni minden idegen hajót, ezért kódolt üzenetet irányítottam rá, melyet csak a kolónia tagjai érthetnek, így ellenőrizvén, vajon miközülünk való e?
Jött is a válasz: csatlakozó vagyok, bebocsátást kérek! A nyelv rendben azt értem, de a fogalmazás gyanús lett, bebocsátást kérni? Ezt nálunk így szokás: nyitást kérek!
Ezért teljes harci készültségre álltam! Energiát az első pajzsba, védelmi fegyvereket élesíteni!
A csövek vadul lüktetni kezdtek és bíborrá váltan dagadtak, fülemben egyre jobban dobolt a hajtómű robaja. Ahogy egyre inkább vert, és nőtt a szív, úgy jelent meg előttem egy szelíd kérés, bocsásd be, hallgasd meg őt! Kérlek, ugyan mit veszthetsz vele?
Hogy mit, idegent engedjek a fedélzetre, óh, nem! Azt nem! Az tilos! De én mégis szeretném.
Engedjek, lőjek? Előttem a monitoron gyorsan peregtek a lehetőségek, a komputer egyre szórta a lehetséges variációkat, még szép diagramokat is kreált, számszerűsített beválási esélyekkel!
Nézem a másik hajót, már egészen közel van, a pajzsa nyitva, közepén vörös lüktetés, hát neki is van!
Az enyém egészen megvadult, és már csápjait nyújtotta felé, hogy döntsek most? Muszáj most?
Jó legyen, beengedem, csak egy picit, és a fejéhez tartom a fegyvert, ha csak egy gyanús mozdulatot tesz, én esküszöm..
Már itt van, zöld szeme az enyémbe akadt, csatlakoznék, mondja! Én csak állok, lenézek a monitorra, tanácsot kérnék, de most nincs ott a válasz. Kecsesen hozzám lép, kis kezével megsimítja arcom, majd, a fülembe súgja: tedd le a fegyvert, kérlek. Menjünk együtt tovább, jó lesz nekünk, két szívvel tovább el lehet érni!
Az elmém kihagy, a szív csak dörög, túl fog terhelődni, érzem a nyomást! Aztán megvillan a monitor, rajta éktelen betűkkel egyetlen mondat: VÉDD MEG A KOLÓNIÁT!
Ezt végre megértem, ez a dolgom, erre esküdtem, hozzájuk tartozom! Menj el, és eltaszítom, ő megtántorodik, szemében megtörik a ragyogás! Szíveink együtt dobognak,mondja, és neked ez nem kell, nem értelek! Takarodj, üvöltöm, meg kell védenem a kolóniát, a kolóniát! Védenem kell, a kezem a tűzgombon, villámló szemekkel sziszegem rá: egy perced van, hogy eltűnj!
Ő riadtan eliszkolt, vissza a lüktető hajójára, aztán nem indult el, pajzsát sem zárta be, csak szelíd piros lüktetésekkel jelzett. Tudom, hogy akarsz engem, gyere várlak, látod, én nem védekezem.
A szívem, vadul dorombolni kezdett, ott lent, ahol csal sejtem. Ettől ismét bizonytalan lettem, míg szemem a kijelzőre vetettem: VÉDD MEG A KOLÓNIÁT! Ha vele mész elveszted azt!
Ez végre tárgyilagos parancs, logikus és rideg! Pontosan a nyitott pajzsa vörösen pulzáló közepébe lőttem.
……………………………
Azóta itt élek, a kolónián, sok idő telt el. Nem engednek repülni többé, hazavágtam a kísérleti hajtóművet. Faggattak sokat, miért is tettem? De nem értettek meg, hasztalan beszéltem.
Ma megszöktem. A kolónia ma már semmi nekem, de egy ideje végre sejtem, érzem az Egyest!
Egy apró hajón száguldok, egy ici pici szívvel! Esélyem nagyjából nulla, mondaná a komputerem, ha volna. Keresni fogom, míg élek, talán meglelem.
2016-06-21