Nocturne

 Fut velem a busz, rohanhatna kint a világ, de nem így van, éppen hogy áll. Mégis, arcom az ablakhoz nyomom, leheletemen át nézem a képet. Egy asszony áll a szegényes ruha üzlet kirakata előtt, keze vágyakozva lendül a kívánt ruhadarab felé! Nem látom jól, vajon ott van-e a vágyott tárgy, az üveg mögött lapul e? Mindegy is, így az üvegen keresztül úgy sem érhetek el semmit, sem én, sem ő. Én nem is akarok semmit, csak nézem a keretbe zárt világot, szeretem a keretet, kizár és elválaszt, azok odakint csak képek, nem lehet közöm hozzájuk!

 Tízre ígérte magát a nő.

 A helyet én választottam, távol mindentől, vagyis, csak a valóságomtól, amiben élek, és nem szeretem, nem elég, kell egy másik!

Hát elmegyek oda a város peremére, ahol más időszámítás van, döcög is a gép alattam, és lehangol a csepergő Novemberi táj, mintha náthás volna az ősz, és az orra folyna.

Egy társkereső oldalon ismertem meg, vagyis nem ismertem meg. Az internet jó, személytelen és magányos.

Nagyot fordult a busz, nekilökte az orrom az üvegnek, sajog is, ezért ott hagyom az üvegen, hadd hűtse! Az eső hullik tovább, szürke a világ odakint a kopott járdán, panelházak tövében. Az elválasztó ablakkereten innen ugye más is lehetne, mint lehangoló, mocskos és szürke! De érdekes módon, nem szűr meg mindent az ablak, amin elindult egy vékony piros ér az orromból.

Egyetlen fotót kértem tőle, önarcképet. No meg egy időpontot, amely ma jön el rövidesen.

Haladok, és változik a táj, plázák helyett közértek, Nemzeti dohánybolt helyett trafik roskad az út mentén. Hipermodern, idióta biztos játszótér helyett, rozsdával szegett vascsövekből készült mászóka mellett áll egy szőke kisfiú, zsíros kenyérrel a kezében, szelíden néz utánam, arcom biztos ott van kék szemében.

Végállomás, Szilvási Lajos Tér 8. Ahogy leugrom a busz lépcsőjéről, megcsap az egykedvű hideg, és minden lépésemmel feljebb kúszik a zoknimban a beszivárgott lé, kellemetlen. Minden csepp eső, ami a tér kövein robban, olyan mintha Chopin ejtené ki a zongorából! Mind esetlen, esetleges és véletlen, de mégis, lelket szorító pontos játék.

Ott az ajtó, sietve lépdelek felé, galléromat felhajtom, csak a barna keret van, melyen rögvest belépek, a barna nehéz keret. Vállamra veszem azt, belebújok, teret váltok, és várok.

……………………………

 Göndör haja billegteti fejét, elképzeli, hogy most ő a karmester, festett körmeinek vezényel, azok dobolnak a feslett Kioszk, kopott asztalán! Most a táskájához nyúl, szép ívet húz karja a térben, matat a retikülben, és egy rúzst húz elő. A szájához emeli, de mozdulata megáll. Tekintete kinyílik, eddig lesütött szeme, egy alakra vált. Egy alakra, ami zsinórón húzva vág át a téren, és ott bemegy, a barna ajtón! Másik világ az!

Ő az. Más nem lehet, megmutatta merre menjek most is, már egy hete ő vezet engem, azóta hogy, válaszoltam neki a neten. Csak egy fotót kért rólam, vajon nézegette, tetszem neki?

  Még a nevemet sem tudja, én meg akartam mondani neki, de ő finoman elhárított: kedves Döníz, jó lesz nekem az álneve, és különben is! Én magam sem tudom még az igazi nevem, az önét honnan tudhatnám? Biztos nem az, ami a jogsijába van írva!

Péter! Így mutatkozott be. Ezt tudom róla, gondolom ez sem az igazi. Mért? Az életem igazi? Harmincöt vagyok, nincs gyerekem. Csak egy arcom van, fitos orrom, szarkalábakkal, övezett nagy kék szemem! Meg pár kicseszett döglött szerelemem! A sokadik pasi, eddig mind csak beszélt, és tenni csak egy dolgot akart. Vinni fel a motelbe, Csak titokban, sötétben. Lehet, hogy volt, aki szeretett volna, az meg nem hitte el, hogy velem azt is lehet. Bolond vagyok persze, hisz most is csak ez lesz! Idehívott a külvárosba, egy lélek sem jár itt. Ha bemegyek utána? Csodál majd, ezt mondja szép vagy, mutasd a melled! Ha nem megyek? Megfosztom magam újra az álmomtól. Annyiszor becsaptak már, és ha most nem így lesz? Bolond remény!

Most felállt ő, kezeivel lesimítja blúzát, meghúzza szoknyáját kerek tomporán! Elindul, érzi még a férfi útját, utána ered, kecsesen lépdel, kerülgeti a tócsákat. Ha lenézne, ha beléjük tekintene, meglátná bennük az ég mocskát, miket az a földre hányt, hátha egyszer tükörként, valami mást is mutatnak, talán tiszta eget, kéket.

Már bent járok, cipőm kopog a lépcsőn, ahogy közeledem, szívem egyre gyorsabban ver, dobol a vér a fülemben. Ahogy egyre gyorsabban dobog a szívem, úgy egyre lassabban kopog a léptem!

Itt az ajtó, nyitom. Nyikordul az, kenetlen, mint a szívem! Ő az ablaknál áll, háttal. Felém fordul, arca nyúzott és borostás, de a szeme mosolyog.

Tekintetük egymásba kapcsolódik, kék híd! És a hídon át lehet kelni, sok terhet elbír az! Köveket a hátizsákban, melyek nehezek, lépni sem lehet tőlük! Tovább viszik vajon? Netán kézen fogva megállnak a hídon, a víz fölé hajolva, terheiket oda beledobva?

A férfi közelebb lépett a nőhöz, megsimította arcát, az pedig ledobta a táskáját az ágyra, átölelte a férfit! A kék hídon állnak, senki más nincs, csak ők! A nő érzi a reményt, a férfi a vágyat!

Odakint vastag szürke fellegek hömpölyögnek tova, hideg van, November vége. Bent a szobában két ember eggyé vált, egy lüktető vörös folt ők a szürke vásznon.

2016-06-12