Búbánat blues

A távoli sötétből zsarátnok parázslik,

 kietlen planétán istentelen ember látszik.

Szennyes folyó egy üres dobozt szállít,

ahogy azt pörgeti, a part mállik, játszik.

Szakadt éhező a kocsiját tolja,

közben énekel, eltűnt az élete.

De valahol boldog, és az is lehet!

mert neki van, piszkos, de élete.

Ez a bú!

Önsajnálat tudom, látszik ez, mint fehér a feketén,

de a bánatot nem ölöd meg, se te, sem én!

S ha a mennyben ezer vétlen is fuvolázik,

bánatom a fehér papíron, légypiszoknak látszik.

Ez a bánat!

Most, ez a kettő összeér, a búbánat az égig ér,

a halott angyal lehullt elém, a szája szélén,

már alvadt a vér.

És már a semmivé szűkült a tér, a sánta sátán

nevetve kér!

Egy bluest, a végítélet reggelén.

A fehérrel megszórt kék golyót.

ördögszekérre tettem én!

Nem hallom, csak érzem,

eléneklik csendben, szépen,

a Búbánat Bluest az égben.

Kórus:

„Gyilkosként rohantam, évszázadokon át!

Őrültnek hallottam, jó Anyám szavát!

Az elpusztult ház, mely engem nevelt,

őrjöngve átkoz, hogy mért veszített el?”

Régen ez a vigyorgó angyal állt elém,

most itt fekszik, összetörve nézd!

Én tudtam, hogy az ördöggel él,

vértől habos a szája, és,

mintha csak magamat látnám!

Fekete hajnalra, itt ragadok árván.

Kórus:

„ S a hangok mik hívtak, hogy változzak még,

elhaltak egyenként, de megmondták egyként!

Hogy szörnyként kell élnem,

                          egyetlen egyként!”

Ez blues,

ez egy blues,

ez az a blues,

Búbánat blues.

1998 - 2016