Szürke szikla, kalitka, fény

Álmomban egyre rohanok,

egy szürke, óriás szikla felé.

Kalitkámból inkább kitörnék,

és futnék, sietnék a fény elé.

De a szürke szikla kemény,

fogja a hiú fénylény kezét.

S a kalitkámból kigurulva,

mindig lepottyan épp elém.

És mindig kiérek,

kietlen szikla bércre,

Ha lepillantok, ezer lelket ha látnák!

de nem, csak az enyém ágál ott árván.

Ha kifulladva kiérek a bércre,

a te neved üvölteném a szélbe!

Ha meghallanád, én megtenném,

esküszöm a messzi, magas égre.

De csak sóhajtás szakad fel,

kínzott, feszülő torkomból.

S ha látlak, csak apró nyögés,

szisszen a tomboló  orkánból.

Mindig csak a visszhangom-hallom.

Százfelől ordítva, még ezerszer!

Ha hívnál, szó nélkül rohannék,

ha halkan tennéd is, és egyszer.

Csillogó üvegkalitkában élek,

innen a komor bércre nézek.

Itt én vagyok az egyetlen lélek,

egyetlen, kis porszem, fénylek.

Szürke szikla, kalitka, fény.

Mind kegyetlen pici tény!

Addig lesz, míg rám üvölt,

a forrón fúvó, szerelem szél!

1997-2016