A felejtés hercege

„.Mindig gondoltam rád,

Bárcsak mindig tudnád,

Érted öltözött fel,

Ez a Fagyott Világ!”

/Omen – Fagyott világ/

 A kórház udvarát napok óta belepte a hó, most is esik. Szakadatlanul, mintha csak azon erőlködne, hogy elfedje a barna világot, tisztába tegye a beteg földet, és betömjön minden szürke füstöt szivárogtató kéményt, melyek azon vannak, hogy hasztalanná tegyék igyekezetét, folyton mérget szivárogtatnak! A kórterem párkányán, jótét kezek által madárcsemege kelleti magát, nem is teszi hiába, zajos cinke csapat eszik ott, furcsa látvány, zöld meg sárga gyémántok a fehér képen.

Idekint hideg van, csontig hatol a fagy, az emberek a kertben fázósan húzzák össze kabátjukat, ám a madárkák nem fáznak. Odabent más a világ, meleg van, fülledt, párás. Nincsenek cinegék, de egy ember van, az ágyban fekszik. Lázas tekintete a semmibe vész, csövek ágaznak ki aszott testéből, melyek csipogó gépekben végződnek. Hagymázas kiáltásait egykedvű villogás nyugtázza a monitoron, ütemes jelzések: bip – bip- bip, él!

• Ma sokat kiáltozik az ember, rég volt ilyen nyugtalan!
• Bizony, utoljára akkor, mikor az a vendége volt! Az a csillagos ruhás, a katona! – Igen, igen, mondták a cinegék, úgy van!
• Azelőtt a piros cseréptetős házban, bezzeg nyugalma volt! – mondta az egyik madárka.
• Úgy van, mi is láttuk feleltek kórusban a többiek! De hogy is volt? Mesélj, nekünk kérlek!
• Rendben mesélek. – És csőrét a párkányba törölte az Őszapó!

 Azon a napon kezdem a mesém, amikor az idill véget ért számára. Az asszonya a verandán volt, és a hajnal éles fényében edzette arcát, az ajtónak háttal ült, a szélnek szemben! Hosszú barna haja engedelmesen követte arányos testének vonalát, máskor befonva hordta, de most még szabadon estek a tincsek, elöl s hátul, izgalmas dombokon értek le a teremtés völgyébe.

Az ember mögötte állt, az ajtót hátának kocogtatta a szél, és az asszonyt nézte, barna szemei elteltek vele, csak nézte szótlanul. A kezei megindultak feléje, de aztán a hűvös hangra megálltak:

• El mégy, tudom, mégsem szeretsz igazán!
• Asszony, a csudába is, hát nem értesz! Meg kell, meg akarlak védeni téged! Nem engedhetem, hogy idejöjjenek és feldúlják a házam, téged meggyalázzanak!
• Hát persze. A sorsod elől nem térhetsz ki, menj. De érzem, nem lesz ezután már semmi úgy, ahogy ma reggel.

 A férfi csak állt ott tovább, bensőjének riadt tüze űzte, és húzta vissza! Meg kell védenem őt, és nem akarom elveszíteni őt, még őérte sem!

Aztán gépkocsi berregése törte meg a hajnal hűvös csendjét, és vidám katonanótát hozott a szél.

A nő ült tovább, hosszú haját fonva. nem nézett hátra, mégis tudta, érezte, az ember eltűnt, elment, cserbenhagyta őt! Az otthon házzá vált, a jövendő teherré.

• Többé nem láttam a férfit, csak itt újra. – Mondta egykedvűen a barna sapkás madárka, és ügyesen kibelezett egy szem napraforgó magot. – Vajon mi történhetett vele?

Ekkor a párkányhoz közel eső fára sötét árny vetült, varjú szállt le az ágra, könyörtelen sárga szeme a párkányra szegeződött, irdatlan csőre szóra nyílt, kéretlen, fekete szavakra!

• Én tudom mi történt vele!
• Nem akarjuk tudni, csiripelték riadtan a madárkák, és gyenge szárnyukat a már megtörtént bénította meg, és persze tudták, hogy meghallgatják a fekete varjút. Azért szépen egymáshoz húzódtak.

És ő beszélni kezdett. A férfi elment a pokolba, a többiekkel közösen felperzselték a világot, tűzzel vetettek! Abból aztán a kín virágai nyíltak, de hittek abban, hogy ezek a virágok, ha sokan lesznek, elhozzák a békét! Ezért örültek, ha öltek, sokat, és még többet. Eme tettek közepette, ebben az emberben eszménnyé vált az otthon hagyott asszony! Már nem emlékezett rá igazán, egy egy kép felvillant benne olykor, a kedvence az volt, amikor az asszony fedetlen keblekkel tekintett rá, otthon a hálójukban, sejtelmesen ragyogta körbe kerek melleit és leomló haját a hajnal pírja.

Majd később, mikor már megértették a harcosok, hogy a kín virágai nem hoznak békét, felhagytak vele. A férfi ekkor kijött közénk az erdő szélére. Sokáig némán állt, aztán zokogni kezdett! Azt hiszem azért, mert rádöbbent, eltűnt a lelkéből az asszony, az igazi! És eldöntötte, nem megy haza soha többé. Haza? Olyan nem is létezik!

• És most – szólt a fekete lény -, kérem, adjátok át nekem, nektek már nincs dolgotok vele!
• Igen, odaadjuk! - felelték kórusban a kismadarak! Időközben felismertünk, tudjuk ki vagy, és miért jöttél!

 Eltávolodtak egymástól, és ahogy szélesedett az általuk alkotott kör, tarka szárnyacskáik között feltűnt egy dió! Szép nagy példány volt, barna dudorokkal!

A varjú csőrébe kapta a diót és a közeli villanyoszlop hegyére szállt vele. Ott a karmaiba fogta, ütésre emelte csőrét, sárga szemei villámokat szórtak, egy pillanatra kivárt, és lesújtott! A dió nehezen engedett, újra és újra lecsapott ő! A héj felrepedt, feltűnt alatta a bél, mint az agy tekervényei!

 A kórteremben a férfire csatolt műszerek szokatlan agyi aktivitást mutattak! Ritka, őszes hajából, dagadó halántékán patakzottak a verejtékcseppek, és odabent felvillant egy emlék: egy asszony illata, majd huss, eltűnt! Aztán a harcmezők vértől iszamós, Istentelen tere, és ez is a semmivé lett! Következett a háború utáni magányos lét, a horizonton Ő tekintett reá, futni kezdett felé! A felejtés Hercege aztán újra és újra lecsapott, minden csapás után egyre távolibbá lett Ő, rövidültek rohanó lábai! Végül kihunyt az értelem utolsó szikrája is vén szemében. A varjú kibontotta fekete szárnyait, és a szürke füstben továbbállt.

…………………

 Az asszony a nappali óriási üvegtábláján át nézte a hóesést. Egyenes, derékig érő haja, három szabályos fonatban követte teste máig képzeletet ébresztő vonalát.

• Asszonyom! Telefonon keresik! – rohant felé a készülékkel a szobalány!

 Az asszony felvette a kagylót:

• Halló, tessék?
• Megtaláltuk.- szólt egy színtelen hang.
• Hol van? – kérdezte izgatottan!
• A 2. számú hadikórház veterán részlegén, 5. emelet, 12. szoba!

 Acélkék limuzin állt meg a kórház vakolatát vedlett fő kapuja előtt, éles kontrasztot teremtve a maga modern eleganciájával. Sietős léptek sorjáztak tőle a hó paplanon át, a bejárat felé. A 12. szobában halkan nyílt, majd csukódott az ajtó, puha asszonykéz simította a több napos borostát!

• Itt vagyok Édesem, végre!
• Üdvözlöm szép hölgy, remélem, megenged egy kérdést! Honnan van szerencsém ismerni önt?