Rajzolót keresek eme mesémhez, mert szeretném hogy illusztrálva legyen, ahogy egy igazi meséhez illik!

Aki kedvet érez, kérem tudassa velem!

A ciklámen Fofák

Négy gombóc ült a tóparton. Két nagy, egy közepes, meg egy kicsi. Pokrócba bugyolálva valóságos óriás szilvás gombócnak tűnnek, de kell is a meleg takaró, mert hűvös az este ilyenkor.

• Jöhetne már egy! - Szólt a kocka formájú gombóc.
• Jaaj Apa várj már! - Erre a kicsit nagyobbacska.

 A gömbölyű nagy csak somolygott, és ábrándozva merengett az augusztusi estén, a hullócsillagokra várva.

• Anya, Anyaaa látok egyet! - De gyönyörű! Szólt a közepes, s nagy kék szemeiben megcsillant a tovatűnő fényesség!

 És már számolatlanul hullott a sok fénylő csíkot húzó csillag, s tűnt el a sima tükrű tó mögött, melyen a hold vert hidat sápadtan remegő sárga fényével.

• Még egyet megvárunk aztán irány aludni! - Adta ki a parancsot a nagy gömbölyű. Akit mellesleg általában Anyának szólítottak a másik hármak!
• Csicsi! - Szólalt meg végre a kicsi gombóc, majd nagyot ásított.
• Apa, Anyaa ott egy ciklámen! - Kiáltotta a közepes, akit Petrának hívnak, de passzol neki a Csipkerózsika is(hiszen az óvodában is ekképpen mutatkozott be: Borbély Csipkerózsika).

S valóban ciklámen csillag hullt alá a hatalmas égből, áthúzva a fenséges hold addig sértetlen hídját!

• Apa te láttál már ciklámen csillagot? - Szólt a gömbölyű.
• Nem, még soha! Furcsa, biztos jól láttuk? - Erre a kocka.
• Csillag! Ciklámen! - Válaszolt a pici. Akit Boglárkának neveztek a többiek.
• Apa a Bogi is látta a ciklámen hullócsillagot! - Kontrázott Csipkerózsi.. akarom mondani Petra!
• Na ez volt az utolsó, indulás aludni, nagyon késő van és holnap korán kelünk! - Hangoztatta Anya!

Erre a pokrócba göngyölt gombócok libasorban elindultak hazafelé, akár a nyakláncra fűzött duci szilvás gombócok.

 Ahogy a díszes társaság elmasírozott, végre csend borult a tájra, csak a harsányan brekegő békák kórusa dalolt versenyt a túlpart békáival.

Talán még ők sem látták amint még egy ciklámen csillag is aláhullt az égből!

1. Az ígéret

 Itt vagyunk az öreg óriás tölgyfák földjén, hol a harsogó zöldben örökké illatozó Boglárkák tündökölnek. A Kósza Színes Szellő játszik a lombok között, hol a sok – sok bohó madárka mindig a fény dalát csiviteli. Pihenjünk meg egy kicsit a selymes fűben, s merüljünk el e csodavilág mesés létében! De nocsak, mit hallok?

• Csillámka, Csillámka merre vagy? - Jöhetnél segíteni, készülnünk kell az ünnepre!

 Semmi válasz nem hallik, csak a pillék szárnyának alig hallható nesze zúg, vagy talán méhecskék döngicsélnek?

• Mindig ezt csinálja, eltűnik és olyankor órákig nem kerül elő! - Hol van már ez a lány? – Pörölt házsártos felhanggal valaki!

 A ritkás zöld fűben arasznyi alak állt. Alig nagyobb, mint a gomba, amihez éppen beszélt. Pufók gömböchöz hasonlít, ciklámen színben játszó gömbhöz, mely apró hátizsákszerű kis puttonyt visel a hátán. Ám az nem hátizsák, mert a testéből nő ki, vajon mi célt szolgálhat?  Kis kerek fülei, a neszeket keresi.  Arca kerek, szemei csinos csészealjak formájával csodálkoznak rá az erdő csodáira, s fitos orra alatt örökké mosolyra áll a szája. Teste apró pihéin csillog még a reggeli harmat, és egy csepp ráhullik makkból készült topánkáira.

- Persze, készülni kell az ünnepre. Mindig azok az unalmas fehér lampionok. Dohogott magában. Menjek vissza, hogy is ne! Itt van Apa 126. szülinapja és most is csak unalmas fehér fények. Meg fogom lepni, színes lampionokkal. Melyek a virágok minden színében fognak ragyogni, és együtt táncolunk majd mindannyian, pörgünk – forgunk, talán még pukkanunk is, és csak örülünk a fénynek.

Ravasz szemeiben huncutul csillant a napsugár.

- De ahhoz el kell mennem „túlon túl”! Ott még senki sem járt. „Túl” már voltam egyszer, azért is hatalmas letolást kaptam. No de a „túlon túl”? Szigorúan megtiltották nekem, hogy oda menjek. De neked hiába beszélek te gomba! Csak pöffeszkedsz itt a hivalkodó pettyes kalapodban. Sosem válaszolsz, csak vigyorogsz örökké. 

 Csillámka elmosolyodott és megperdült. Piros és sárga foltos rojtos szoknyáján megcsillant a rengeteg ezüst csengettyű, amely azzal a különleges tulajdonsággal bírt, hogy csak ő és népe hallotta!

• No de előbb megnézem Győzőt!

< No, igen Győző! Hovatartozását illetően Győző cincér: Méghozzá Hős. Azaz a hőscincérek klánjának büszke tagja. S mint tudjuk ugye, a név kötelez!

Tehát Győző, a mindenkit legyőző! Ez igaz is lenne, bár a tavalyi lovagi tornán az a tejfeles szájú fiatal szarvasbogár mindezt nem tudta. Lehet, hogy tudta, de akkor semmibe vette és két vállra fektette a mi Győzőnket!  >

Csillámka elindult a klán területe felé, gondolta meglepi barátját! Bizony a barátját! Ők ketten már korábban megismerték egymást, és kötöttek életre szóló barátságot.  Még a Pucik földjén történt a dolog Most nem mesélem el hogyan történt, nem is emlékszem pontosan. Később biztosan eszembe jut.

  Ahogy közeledett a Lándzsás Útifüves, mely a klán otthona felé tenyészett, már messziről furcsa morgást acsargást, elfojtott kiáltozást hallott! Ejha, mi történhet a cincéreknél. Még néhány lépés és egy törpe piros bogyós bokor mögül megpillantotta Győzőt! Aki bizony igen érdekesen guggolt vagy inkább feküdt valami előtt. Inkább valaki előtt, mert Csillámka határozottan érezte még egy Fofa jelenlétét. De zavarba jött, mert aki a barátja előtt magasodott nem a társai közül való volt, még csak nem is hasonlított rájuk! A lény, nevezzük így egyelőre jobb híján, magasabb volt nála, és ugyan szoknyát viselt, ám ilyen mintázatot: hosszanti fehér és vörös csíkokat nem viselt egyetlen Fofa lány sem. És a haja! Az pedig sárga volt, szalmasárga. Ez a valami egy rongybabára hasonlított, amit valószínűleg a „Nagyok” felejtettek itt egy erdei kirándulásuk alkalmával. Ilyetén morfondírozott a hercegnő.

Ekkor hirtelen megmagyarázhatatlan eredetű félelem hasított belé, és sietni kezdett be a cincérekhez. Arra még ügyelt, hogy észrevétlenül suhanjon át az őrök tornyai között. Aztán rohanni kezdett barátja felé, aki már jött feléje.

• Szia, Hercegnő! Már vártalak téged, jó hogy jössz mutatnom, kell neked valamit! – Mondta Győző, Csillámka elé sietve.
• Szia, Győző! - Válaszolt Csillámka kissé meglepetten. Honnan tudod, hogy jövök?
• Az őrök jelezték a toronyból! - S Győző barátságosan intett az egyik őrszemnek, aki hamiskásan rákacsintott.
• Á, mindig észrevesznek, persze úgy tesznek, mintha nem látnának semmit, vagy éppen aludnának. – Felelte kissé bosszúsan Csillámka.

Felesleges dolog ma már az őrök jelenléte a tornyokban, ugyanis a cincéreket már hosszú idők óta nem fenyegette semmiféle veszély, legalább is az óta nem, mikor ősapáik örök fegyverszünetet kötöttek a szarvasbogarak klánjával, de megőrizték ezt a szokásukat, talán azért mert meglehetősen unatkoztak. Háborúskodás helyett ma már lovagi tornákon mérik össze erejüket és ügyességüket.

- Szeretném, ha megnéznéd milyen ügyesen járom a harci táncot, s a cincér széles mozdulatokkal esetlen táncba kezdett, csak úgy lobogott- libegett két hosszú fekete csápja!

- Nagyon ügyes vagy Győző, de mért akadnak össze folyton a lábaid? -  Kuncogott Csillámka.

 Győző elszégyellte magát barátja megjegyzésére, de ügyesen kivágta magát.

• Ezt sem tudod? Csakis az ellenfél megtévesztésére szolgál! - Vágta rá a mi Hős cincérünk.
• Figyelj mi az az érdekes lény ott a vakondtúrás mögött? - Érdeklődött türelmetlenül Csillámka!
• Óh, az? Roppantul unalmas, próbáltam vele gyakorolni a kardvívást. De ő bezzeg a füle botját sem mozgatta. Nem is érdekel, a legfontosabb hogy készüljek a lovagi tornára. Ahol majd visszavágok annak a szemtelen szarvasbogárnak, úgy elintézem, hogy többet biztos nem próbál engem leteríteni! Engem Győzőt, a mindenkit legyőzőt! - Pöff… fújtatott dühösen Győző.
• Azért én szeretném látni! - Kérlelte Csillámka a hőst. Gyere, velem kérlek, kissé tartok tőle.

Majd elindultak kézen fogva egymást, Csillámka szoknyája csilingelt, és Győző csápjai lobogtak, ahogy a Kósza Színes Szellő bolondozott velük.

• Ettől félsz? Ettől? - És meghúzta a rongybaba kezét Győző. Ez meg sem mozdul. És valóban, a baba nem mozdult. Még akkor sem mikor Csillámka megsimította sárga haját.
• Te figyelj, mintha rám kacsintott volna! - Mondta Győző. Mindketten a babára meredtek, de az bizony nem kacsintott, csak bambán meredt a tölgyerdő hatalmas fáira.
• No de mondd kedvenc hercegnőm, miért jöttél hozzám? - Kérdezte kedvesen Győző.
• Tudom, hogy butaságnak tartod, de szeretném, ha elkísérnél a „túlon túlra”. Szeretném Apát meglepni a születésnapján színes lampionokkal. És olyan szivárványszínű világító bogarak, melyek meg világítják a lampionokat csak ott élnek!
• Jaj Csillámka, tudod, hogy ez lehetetlen. A múltkor is, amikor csak a „túlon” jártunk, nagyon kikaptunk! Még el is tiltottak egymástól minket!
• Kérlek én Hős Cincérem, tedd meg a kedvemért! Annyira szeretnék örömet okozni Apámnak! Olyan komor mostanában.
• Igaz is! Vágta rá Győző! Én vagyok a mindent legyőző, nem kell tartanunk semmitől. Elkísérlek s megvédelmezlek mindentől téged! Mikor indulunk?
• Hát, tipegett zavartan Csillámka, én most szeretnék!

A két jó barát tehát elindult, senki sem tudta, hogy elmentek, azt meg végképp nem, hogy merre indultak! Csak a rongybaba nézett furcsán. Mintha őket bámulta volna.