Őszi Isten

Gondoltál már arra?

Hogy kint állsz, és ragyogsz a nyárban,

bőröd barnaságát nem fokozza, de hántja!

Melléd lép puhán, és testével a fényt elzárja,

A hátad mögött csak érzed kezei furcsa táncát.

Aztán átfogja vállad, érintéssel sző rá kabátot,

melledre pedig gomolygó fellegek villáma éget

tompán sajgó, bőrbe égő, sárga tüskés rácsot!

Majd eléd térdel, és bilincs kézzel bokán fog,

felnéz rád, és mosolyogva meghúzza a béklyót,

Mozdulni kéne, de úgy kelleti magát a múló nap!

Behálózott, mérget lehel rád most, rossz álmot,

és közben az avarba fektet, arccal a föld felé,

ne is lásd a múló nyarat, ne érezd arcodon a fényt!

Azt még hallod, hogy kuncogva leporolja kezét.

Aztán az Idő jön, marad is, mérheted a végtelent!

Ez szilárd mészburokká olvasztja körötted a béklyód,

Egyetlen sejt vagy, földtől barna tojásban.

És mire vágyik a tojás?

Kottyogó melegségtől legyen újra, az Őszi Isten gyatra mása.

2016