Megváltás két ütemben
Behívó a jelöletleneknek! Villogott vörösen a monitoromon a mondat. Álmodom, csak így lehet, hisz nekem nem szólhatnak, engem nem hívhatnak! Nem is tudják, hol vagyok, jelöletlen vagyok! De mégsem lehet álom, csak villog a felirat a szemem előtt, rőten ég a retinámba, marja az agyamat, éget! Annak idején a beültetéskor, a klinikán, valami nem sikerült, nem aktiválódott a chip, ezt mondták. Hát, most valahogy mégis működik, ismernek, tudják, ki vagyok! Felkelek az ágyból, a piros – kék csíkos matracon gyorsan múló nyomot hagy a testem, sötét van. Milyen napszak lehet? Mióta az energiaválság fenn áll, folyton sötét van. Mennyi idő van, kérdem? 2.25, felelte a ház, - miközben kitámolyogtam a nappaliba -, és ne feledd, folytatta, nincs energia, ne menj ki, nincs hová, nem mehetsz el, nincs mivel! De nekem mennem kell, hív a hajó, nagy lehet a baj, ha engem, az ilyen semmilyeneket is hívnak! Leülök a pulthoz, már előttem is a kávé. Belekortyolok, kissé tisztul az agyam, körülnézek, s látom forogni az üres pódiumot. Tegnap még műtárgy állott rajta, pörögött, forgott, csillogtatta tüzes bájait. A pódium, mely az egyetlen engedélyezett tárgy, amin lehet valami! Valami, ami céltalan, egyszerűen csak szép! Balzsamozott testével hivalkodott, üregeiben tartósító folyadék keringett, és fémből volt, hideg vasból, teste van, és nem nyomtatott léte!
De aztán tegnap este levittem az alagsorba. Bátor lettem, elmentek a szomszédok, néptelenné vált a telep, ugyan ki látna meg? Lemegyek utána, ahogy a tökéletes sötétben botorkálok alá, megcsap a balzsamozó folyadék édeskésen émelyítő szaga, tisztára, mint a hullaházban. Igen, oda tartok most lefelé a lépcsőn, minden fok egy ugrás visszafelé az időben, odalent egy elfeledett hulla vár, a szomszéd acél csecsebecséje! De ők nem sejtik, amit én tudok, a csecsebecsém csupán tetszhalott, elméletben ugyan, de tudom, hogy kelthetem életre! Odaérek, résnyire nyitott az ajtó, a vészkijáratot jelző lámpa halvány fényében megcsillan a króm, és vezeti a szemem a tárgyon, ívek, körök, hengeres nyúlványok, és kapcsolók, karok. Iparművészet. Szöges ellentétben áll a házzal, és benne minden tárggyal, melyek mind kockák, és háromszögek! Sunyin áll az ajtó felé fordulva, kerekeiben ezer meg ezer boldog kilométer emlékével, egyelőre vak lámpa-szemében a szabadság ígéretével!
Mellé lépek, kezem végig simít gömbölyded tankján, hűs fekete műbőr ülésén. Ez egy motorkerékpár, egy, de maximum két személyes, és nincs a központi úthálózatra programozva, nem is lehetne! Ebben nincs program, sőt semmi digitálissal sem bír, csupán annyi köze van hozzá, hogy azt mondhatom bináris, a kettes számrendszerben dolgozik a motorja, kettő ütemben. És jelöletlen, ahogy én is, vagyis voltam! És ezt én vezethetem egyedül, már csak benzin kell bele, ami ott van a hűtőben, szigorúan gyümölcslének álcázva. Emlékszem, ahogy Eve-el töltögettük át a hordóból a benzint a gyümölcsleves dobozokba. Tűnődő pillantásokat vetett rám, íves szemöldökei tökéletes szimmetriában vonultak le orrnyergéhez! Feddően intett: benzint birtokolni közönséges halandónak teljességgel tiltott, ahogy saját járműve sem lehet a hozzád hasonló egyénnek. Ezek bármelyike nyilvános kivégzést ér a színházban!
A motort Ron bácsitól kaptam, egy esély a menekülésre fiam, közölte sommásan az öreg! Igen, s most jött el az idő! Beletöltöm a benzint, párája elszabadul, felszökik a lépcsőházon át a házba, elképzelem, ahogy behatol Eve érzékeny orrába! Mi ez az éktelen bűz, hallom képzeletben a hangját, de csak mosolygok, érzéknyitogató illat ez! Persze csak álmodozom, ő már nincs itt. Fel is ébredek teljesen, indítok, nyílik a kapu, elindulok kifelé a poros barna éjbe, s fülembe cseng a ház intése, nincs energia, ne indulj el…
De már robogok, sorban kapcsolom a sebességeket, három ezres percenkénti fordulatnál a motor fütyülni kezd, feléled, arcomat tépi a szél, a szememet alig bírom nyitva tartani, picit más ez, mint a szimulátorban! Más, mert a szimulátorban nem éreztem igazán az utat, a szelet, a gépet! Csak illúzió volt, ahogy az élet is, színjáték, semmit sem érzünk igazán, semmi sem édes, se nem keserű, semmi sem fájt soha igazán, és csupán éreztük azt, hogy lehet a kellemesen túl valami nagyszerű, öröm is! Most megyek először élesben motorral, s azt hiszem utoljára is, a hajóig remélem, elérek! A hajóig, aminek minden energia kell, éhesen zabál fel mindent, nem maradt a lakosságnak semmi, de ez őket nem hatja meg, az űroperát elő kell adni, kerül, amibe kerül! S talán ez az opera a végső lehetőség, hogy igazán érezzünk valamit, valami nagyszerűt!
Elhagytam a települést, s már látom a célt, az óriási hajtóművek keltette barna porviharban feldereng a hajó monumentális légpárnája, olyan, mint a régi filmen fürdőzők színes matraca, csak ez éppen, hogy nem színes, csak úgy simán barna. Minden barna, egyhangú unalmas, csak Eve szeme égszínkék, sokszor elvesztem benne, s mikor kérdezte, hogy mit bámulok annyira, csak halkan mondtam, semmit, csak elbambultam. Ahogy közeledem, feltűnnek a hajó védelmi fegyverei, máskor simán lelőttek volna engem, egy ismeretlen, prüszkölve csattogó, kéken füstölő jármű csakis fenyegetés lehet, de most örülnek nekem azt hiszem, legalább is a puskák csöve sután az égre mered, s már nyílik az ajtó, rámpa hullik előttem a porba, és lila hologram nyilak villognak, erre gyere, na, gyere már.
Mögöttem döndülve rándul fel a rámpa, s vele a gyomrom is össze! Félelemmel vegyes tisztelet bénítja meg a testem, bent vagyok a szentélyben, a Színházban! Sokak szerint méltán vezetik színészek a világot, hiszen a szóban is benne foglaltatik a lényeg, szín és ész!
Körül tekintek sután, mindenhol függönyök és zsinórok, poros csizmám alatt megnyikordulnak a világot jelentő deszkák.
Itt van végre, megjött az utolsó, a hiányzó! Hallom valahonnan fentről. Eve is itt lehet? Nem mondta meg hová sietett el akkor hajnalban, csak egy futó csókot lehet borostás arcomra. Magamhoz húztam volna, de kecsesen leintett, a mozdulatba belelibbent félhosszú szőke haja. Tudod, hogy nem lehet, még így is túloztam!
Hirtelen mozgás támad körülöttem, alakok cikáznak sebesen, nem is alakok, csak sziluettek! Elveszik a motorom, és vetkőztetni kezdenek. Kik vagytok? Kérdem felháborodva! Statiszták, ahogy te is, hangzott ezernyi felelet! Mi van? Statiszta? Én megdicsőülni jöttem, főszerepben váltani meg a világot! Erre már nem érkezik válasz, anyaszült meztelen vagyok, magzati pózban heverek a padlón, és egy gépet látok! Egy gépet, 3D nyomtató, mely egy áttetsző gömböt nyomtat, hihetetlen sebességgel okádja ki magából az anyagot, már kész is! Beletesznek, bezárnak. A burokra erősítik a motorkerékpár hajtóművét, berúgják. A gép berregni kezd, meglódul, gurulni kezd a gömb, veszett örömöt érzek, újra egyek vagyunk!
Felgyorsulok, üvöltve élvezem a sebességet, aztán elveszik a talaj alólam, szétfeslik a biztonságos alap, zuhanok, csak hullok az ismeretlenbe! És csobbanva vízbe hullok, lassan imbolyogva süllyednék, de a motorom kuszán tol előre és körbe, mint egy véglény mozgok a medencében, és körülöttem még ezer gömb tolong! Felnézek, a víz tükrén túl neonfénnyel írt felirat lebeg: GENEZIS ŰROPERA, olvasom, és megafonon hangosított szónoklat üti át a két közeget:
„Megvan az utolsó őssejt, minden összeállott, kezdődjék hát az opera, a magam szórakoztatására!”
A Színész beszélt, világunk kormányzója, arany sújtásos kabátjában fürdött a reflektorok fényében, és engem pedig elért a hűvös megvilágosodás, porszem vagyok! Vagyis mégsem, nagyon kellettem, én és a független motorom, hogy meghajtsa e gömböt, mert nincs energia, mondta a ház is..
De ők nem ismerik a belsőégésű motorokat, működésükhöz tüzelőanyag, benzin kell, és az elfogy bizony. Már érzem is, ahogy akadozni kezd, hörög, mintha fojtogatnák, még kettőt dörren, aztán elcsendesül, és én süllyedni kezdek. Nem lát és nem hall senki, de én látok, vajon Eve itt lehet?
Kétségbeesetten fürkészem a szomszédos gömbök belsejét, arcok, életek lenyomata bennük, ismeretlenek. Behunyom hát a szemem, s a gömbbe Eve-t képzelem!
Őt kiutalták nekem, velem élt, hogy vigyázzon rám, vagyis arra, hogy ne okozzak kárt a társadalomnak, rendszeresen jelentett rólam, ő mondta ezt. Akkor, amikor megvallotta, hogy belém szeretett. Tudom, ezt nem szabad, hiszen nem lehet köztünk intim kapcsolat, soha nem hagynák jóvá, én színész vagyok, te jelöletlen, suttogta szinte hangtalanul! Rezignált arccal vettem vallomását, pedig a bensőm majd szétolvadt ragyogó szívemtől. Csak keskeny arcát simítottam meg lágyan, és belevesztem tiszta, ragyogó kék szemébe.
Óh, ha újra megszületnék, tudnád, éreznéd, hogy szeretlek! Egy irdatlan ütéssel szétcsapnám a burkomat, mely önmagamba zár! Csak ki a sötétből, feltörni a fényre, erre vágyom, de karjaim az őssejt székébe vannak szíjazva, elmémbe és kezembe béklyók vájnak, kiserkent véremmel az utat kenve sietnék fel hozzád, de már régen süllyedek. A medence alján, más gömbök várnak, megkoccintom őket, míg végső nyugvóhelyet találok. Füstölő motor és kék szemek, velük telik meg álmom.
………………………
Dave unottan ül az íróasztalánál, a rádió kora esti melódiákat játszik, sziruposan csöpög a hangszóróból a nyári este. Ilyen a hangulata is, már nem szereti ezt a munkát, de valaha, azokon a régi, friss tavaszokon, erővel telve sietett fel ide! Tisztelettel állt meg a szürke erezettel szegett monolit előtt, melyben a vetőcsövek éhesen várták az újabb tölteteket! Elégedetten simogatta meg barkóját, mielőtt belépett az épületbe. Nem is volt oly régen, de rövid úton romlott meg az energia ellátás, és vele a kedve is. Szereti a rendet, ha minden a helyén van, óramű pontossággal működött a gyár, s vele a szolgálat is, az élete! Most akadozik a működés, nincsenek biztos pontok, esetleges minden.
„Figyelem, szolgálati közlemény: a menetrend szerinti űrlift előreláthatólag 22 percet késik!”
Szakította meg a monoton dallamot a szpíker hangja. Remek, gondolta Dave, még ez is, Sly megint késni fog! Késni, ahogy szinte minden műszak végén. És utálja magát, ahogy gyűlölettel villan fel előtte kollégája keskeny, himlőhelyes arca! Szeretne végre hazamenni, megölelni a feleségét, s üzenni a lányának a képmagnón, és elvinni a felvett üzenetet a postára! Olyan kellemes a séta olyankor, keblét melengeti a szíves üzenet, ritkuló, őszes haját a hűvös szél borzolja, és belül minden olyan, mint régen, egyben van az érzés, kellemes az élet. Ahogyan egykor mindig volt.
Mit csináljak, míg megérkezik? Mivel gyorsítsam az ólomlábakon cammogó perceket? Azt hiszem ellenőrzöm az elsütő mechanizmust, és a tárolóban is szelektálni kell a tölteteket! Ma olvastam a távjegyzetben, egy elsütésre elég az energia.
És Dave elindul, lassan jár, megfontoltan, de nem az idővel akar azonosulni, éppen hogy siettetni kell azt! De aztán csak elér a monolit mögé, itt már csak egy vasbeton tömeg fogadja, itt, hátul csak bennfentesek járhatnak, a szépen erezett márvány fizimiska az űrteleszkópot kémlelőknek jár. Ellenőrzi az elsütő mechanizmus závárzatát, egy cseppet meg is olajozza, máskülönben rendben találja, hát tovább indul. Tovább a kedvenceihez, az izgő mozgó töltetek tárolójához. Befordul a bunkerbe, szeme végigsiklik a rekeszeken, melyeken különböző feliratok hirdetik a töltetek típusát! Dave-et nem érdekelték a feliratok soha, ő a színek alapján szelektál, vannak ott vörösek, sárgák, zöldek! A vörösökkel vigyázni kell, óvatosan kezelendők, előfordult már, hogy az izgága Sly kezében felrobbant egy! A sárgákkal nem volt gond, és a zöldek! Mint a képmagnón, amikor hullámzott, morajlott csendesen a tenger, olyanok azok. Imádja fogdosni őket, hűvös nyugalom árad szét ereiben, ha a kezében tartja valamelyiket! Biztos a cél, ezt érzi olyankor! Szüretel, rakja a szatyorba sorban a tölteteket. És van még egy rekesz, itt a szabálytalan, kisebb nagyobb, fura színű tölteteket tárolják, afféle elfekvő az, nem tervezett a kilövésük. Dave, néha mégis megpróbálkozott velük, de röppályájuk kiszámíthatatlan volt, soha nem sikerült őket jó irányba elsütni. Most is megakadt a szeme egyen, furán vibrált, zúgott, és rezgett az! Megfogta volna, de izgágán kifordult a kezéből, utána kellett kapnia, hogy a szatyrába helyezze. A szatyrába, a többi kiválasztott töltet mellé. Megvan a termés, indulás a monolithoz, fel kell készülni az elsütéshez, meghatározott sorrendben kell a csövekbe helyezni a golyókat! Ugyan ez is Sly dolga volna, hol van már?
A pavilon óriási üvegében megcsillan egy dohányzó férfi szemüvege. Rőt szakállára hull a cigaretta hamuja, s onnan tovább zuhan okkersárga műbőr dzsekijére, hogy aztán ott szállingózó pernyeként váljon eggyé az utca mocskával.
Az eszem megáll, már 20 perce szobrozok az űrlift megállóban, nem hogy inkább az irodában hallgatnám a kedvenc szalagjaimat! Ma különösen izgatott vagyok, hiszen végre megvan a rég áhított mű, és én csak itt vesztegelek! Rühellem ezt a melót, sosem szerettem, csak a zene miatt viselem el, mert ott van magnetofon, és az kell nekem! Na, végre megjött a kabin, most tülekedhetek, hogy legyen az ablaknál helyem! Megküzdöttem a szürke tömeg könyökével, végre leülök a helyemre, itt az ablaknál! Végigsimít a szemem az utazó közönségen, szürke kendős nőket látok, egyformák, és lélektelenek! Az egyik a kezében valami szokatlan tárgyat dédelget, egy barna, avítt plüssmackót! És a szeme, a maci szeme élettel telinek tetszik, a szürke bábuk tömegében, és ahogy egyre csak nézem, elvakít ragyogó kéksége!
Most beteszem szépen a tölteteket az előírás szerint! Az alsó sorba kerülnek a zöldek, velük gond nem lesz, nyíl egyenesen szelik majd az eget! Középre mennek a sárgák, szép ívet húznak majd. És felülre az ideges vörösek! Kész is! Elégedett tekintete a szatyorban maradt különcre esik, s hirtelen ötlettől vezérelve a középső sor belsejéből kiveszi a sárga töltetet, és az üresen tátongó csőbe ejti az óvatosan a remegő golyóbist! Kilövöm ezt is, legalább eltűnik, nem nyugtalanít tovább! Készen van, ágyúk betöltve, és kezébe sulykolt gondolat már cselekszik is, élesíti a fegyvert!
A lift ajtaja tompa döndüléssel záródik, miután kihányta magából a terhét, az emberek sietve távoznak ismeretlen céljuk felé.
Még néhány lépés, és ott vagyok! Remélem Dave nem merítette le a magnetofon telepét, a rádió nyálas ömlengésével! Itt vagyok, be az ajtón, fel a rámpán, be az irányító terembe! Igen, világít a magnó, nem merítette le, vad örömmel töltöm be a szalagot az orsóba, elindítom a masinát, az nyekeregve életre kel! Ekkor pillantok, a távjegyzetre!
„A parancs változott! A mai elsütés elmarad, nincs energia!”
Energia, energia! Nincs energia! Folyton ezt szajkózzák, a méregtől felszökik a vérnyomásom, a szemeim előtt piros karikák ugrálnak! Nincs energia? Nesze, és ököllel az elsütő billentyűre sújtok, akkor meg minek ez?
A várt impotens kattanás helyett, irdatlan dörrenés robbant az éterbe! A monolit feléledt, az alsó sor kilőtt, a zöld golyóbisok úgy rohantak a horizontnak, mintha kötélen húznák őket! Most jönnek a sárgák, diadalmas ívvel szállnak el! Aztán a felső sor, a vörösek, erősen pattannak ki az ágyúkból, alig jutnak, messzire máris veti szét őket a céltalan energia! Az elsütés véget ért, a füstölgő monolit szívében még halkan kattog valami, az egyik vetőcső beragadt! Katt, katt, katt, csett, és durr, elsült ez is! Szédelegve reppent ki, az a furcsa kis kékes golyóbis, tétován siklott, már-már leesett! De az utolsó percben, berregni kezdett, s kékes füstöt eregetve, diadalmas purrogással nekivágott a horizontnak.
Sly vagyok, engedély nélküli elsütést követtem el, de nem érdekel, mivel büntetnek meg, még van időm, az Űroperát meghallgatni.
