A fekete rózsa 2. (part two)

A ballada

Ahogy ott elmélkedve mentem,

egy bohém dalt dúdolgatni kezdtem.

Mire rózsám remegett kezemben,

és kecses lanttá vált szememben!

Pengeni kezdett büszke ében lantom,

szelíden hozzásimult a  hangom.

Óh, újra fiatal lett idő marta arcom,

s kezemben éreztem régi kardom!

Újra véres csatatéren álltam,

rózsám izzott, én nagyon fáztam!

Majd megingott roskatag lábam,

ő vörös volt, ennyi volt  mit láttam.

Tűzszínű volt, égetett a rózsa,

nem emlékeztetett semmi jóra.

Mikor abban a szobában voltam,

nehezen menekültem meg onnan.

Csak nézem, újra nézem és érzem,

ahogy vörösből  fogyva, fehérre vált.

És a ködből szakad egy asszony alak,

kitűnik lélekkel, és újra rám talál.

A tétova arc konkrétan valóra vál,

ő is eljött,itt van, megkísértett hát!

 Botorkál s halált fél balladám tovább,

rózsám sápadtan fehér, vigaszra vár!

Ki asszonyom volt, még ott áll,

karján csüng  mindhárom rózsám,

Az éjfekete, a hófehér, a vörös,

mindahány  csak egy, és örök.

Most amorffá vált , oszlik a képzet,

szép szeme földön túlról is éget.

A rózsák lent a porban szúrva várnak,

feketén csillan szememben a bánat.

Lábam az utamra lépne, visszatérne,

de az ördög a passzust visszakérte,

ő a fekete rózsát akarta cserébe,

nem adott volna semmit cserébe!

A rózsát nem adhattam ,érted?

ez mindenem, csak érte éltem!

Ma már ez egyetlen vétkem,

tudod, a fekete rózsa az élet! 

Halkan pengve játszik az éjszín lant,

kezem nyugodt, vakít, ragyog az ég.

Hosszú út volt, göröngyös is ez idáig,

és balladám megáll most, s véget ér.

Végre lent ülök a meleg földön,

vörös pokol, fehér menny között.

Nézem, rózsák nyílnak szerteszét,

és mind – mind csillogó feketék!

2000.02.24 RPA