Fogyó holdról történet

Szárnyaszegett álmok állnak,

itt mellettem.

Sárgán szegett szárnyon szállnak,

hogy feledhettem?

Pokoli szörnyek táncolnak,

most elestem.

Hóvá tart ez, s tart e még?

Így leledzem.

Komor tölgyek erdejében,

annak sűrű belsejében,

egy szempár csillan az égen.

Arc fürdött a fogyó fényben!

Ében éjben, szörnyű mélyben,

árnyék lobbant, szárnyat bontva.

Hogy nagyot csapva, holdnak rontva!

Sárga fényét elorozza!

Csatlósunkat, az Isten arcút,

révült tangóba vezette.

S csalfa csókkal nagy hatalmát,

most is, újra megkísértette!

Tova talán ördög iszkolt,

sárga holdunk apró farkbojt.

Varjú károg, vak kárhozat,

bárány béget, hisz áldozat!

A tetthely elé felleg kúszott,

függöny gördült végszó után.

S a sívó szélben elviharzott,

Szunnyadni tért, gyászos futás.

Már elmúlt a nagy varázslat,

Krisztus néz ránk, dicsfényt ont.

S megfeszített hatalmával,

holdarcával ránk ragyog.

Már szárnyaló álmon állok,

újra születtem.

Vérrel szegett számon szólok,

ismét feledtem.

A rémek talán álmok voltak,

s most ébredtem.

Eddig tartott, s még örökké,

mi imént lepergett!

2001.01.10 RPA