Randevú

Minden reggel randevút kért, vágytam ugyan, de féltem is,ezért mindig volt kifogás mért ne találkozzak vele.

Hol azt mondtam, most nem érek rá, mert füvet kell nyírnom, máskor meg ezzel mentettem ki magam: a gépet kell szerelnem, mert sosem elég jó, még nem tökéletes!

 De ma reggel, a kora őszi verőfényben, néhány korán hulló piroskás levéltől keretezve megláttam arcom, a rég bezárt bár portól homályos ablakában!

Ő pedig megjelent az üvegen, a fejem mögött, úgy, ahogy a régi fotográfusok montírozták a rég halott rokont a pillanatnyilag élő és viruló családi képre. Szőke hajának tincsei csak nőttek, és keresztezték egymást újra, és megint, és abban a folyton változó kusza keretben szelíd volt az arca! De az arcban a szemei olyan mélyek voltak, tekintetében minimum fél eón mélység volt, legalábbis én addig láttam el benne.Nyugtalanított az a nézés, mert nem láttam, nem értettem mit jelenet! Csalás volt az, és csalás ez is, elmém buta játéka! De meg is szólalt, és fülembe súgta: na, most kell találkoznunk, sőt már meg is tettük!

Tudom, hogy érzel engem kiáltott! Legyen, adtam meg magam, hogy legyen hát a légyott?

Legyen egy régi kávézóban, no, nem annyira régiben, éppen csak annyira révedjünk a múltba, ahogy neked jól esik, nekem mindegy mikor és hol!

Ám legyen, akkor elindítom a „filmet” fejemben, és emlékezni kezdek! Megsimította halántékom, s buzgón bólogatni kezdett, legyen, legyen.

Az ajtóval szemben ültem, éppen belépett ő, hosszú uszályát vonva maga után. Leült velem szemben, és vékony ujjaival dobolni kezdett, pontosan puffantak ujjbegyei az asztal lapján, mint egy feszes ütemre állított metronóm(1)! Mit iszol, kérdezte? Óh, csak egy kávét, mert sietek, válaszoltam.

Hosszút kapsz, mert tovább leszel, és maradj  veszteg kérlek, mert ma csak én beszélek néked!

Ma az ablak üvegében megláttad fejed,

s végre felfogta és érti, szertelen eszed,

Hogy koponyádra én szorítom egyre bőröd!

Kiszorítom lassan az értelmet fejedből,

kiszívom lüktető szívedből az éltető vért!

De míg én ezt teszem, a tiéd a lehetőség,

hogy meg tégy mindent, amiért ide jöttél!

Vegyed sorra egyre tologatott álmaid,

tehetséged méltán sziporkázó virágait!

Váltsad tetté most mindahányat,

építsd meg, teremtsd meg a vágyad!

Hogy mire elaprítom arcodon a bőrt,

és fejedet avval rút halálba szorítom!

Legyen léted addigra csak porhüvely,

Minek nincsen dolga e földön semmivel.

• Metronóm: zenében használatos időmérő műszer, amelyet egy felül lengő inga segítségével a percenként előírt kattanásszámra lehet beállítani. A zeneszerzők által megadott tempót a metronóm segítségével gyakorolhatja be az előadóművész.

Forrás: www.kislexikon.hu

2016