Széltolt

Az úton fekve, a repedt plexin át láttam meg őt, a férfit. Nehezen mozdul még a szemem is, szörnyen fáj az oldalam. Ismerős érzés ez, buktam el már párszor. Mért nem rohan hozzám? Hogy felsegítsen, hogy körülöttem jajveszékeljen? Egy kilométerkövön ül, arcát a kezeibe temeti, önmagába roskadt mögötte a fáradt nyárvégi táj. Rövid, feketés haját lágyan libegteti a megfáradt szellő, piszkos trikója rálóg, avítt rövid nadrágjára. Persze hogy nem jön, hisz észre sem vett. Megpróbálok felállni, megy, de nehezen. Már egyenesen állok, leporolom a nadrágom, a tenyerembe ékelődött apró kavicsok éktelenül égetnek, de elindulok felé! Lépteim nyomot hagynak a megolvadt aszfalton, puhán járok, csak most észlel ő engem, ahogy szinte már elérem, dühömben el lökhetném, de nem teszem. Ő rám mered, s hirtelen oldalra kap, ahol egy ócska kerékpár hever, tulajdonosi a mozdulat, tehát az övé!

Elestél? Kérdi a szájával, mely pengeként vágja át keskeny állú, ráncokkal szegett középkorú arcát. A szájával csak, mert opálos kék szemei a távolt fürkészik.

El. Mondom, és mellé ülök a gazos árokpartra, oldalról tekintek rá, vállán tetovált iránytű mutatja a világ szélét – hosszát, s kérdem: Merre megy jóember?

Óh, én mindig csak a szél után haladok, a szél előtt megyek, amerre tol az, arra megyek én. Szeretem, mert segít, könnyedén haladok, nem kell erőt feszítenem, van időm figyelni, hátha meglátom, merre lelek nyugalomra!

Na meg azért is, mert az Apám ezzel eresztett utamra, csak arra menj, amerre segítenek a hátszelek, könnyed, és sima lesz úgy az életed! Sok felé vezetett ám el, nem panaszkodom. Egyszer egy nőnél is megálltam, befogadott a házába, jó volt hozzám. Göndör, barna fürtjein súlytalanul gördültek a napok, csak úgy rohant ott az idő! Aztán egy reggel a teraszon kávéztam, s láttam, hogy a nő egy szőke biciklistával beszélget a kapuban. Később feljött utánam, mellém könyökölt a korlátra, és azt mondta, ma reggel milyen kellemesen fúj a szél!

Eddig sosem beszéltünk az időjárásról. Ezért elővettem a fészerből a kerékpáromat, de megtorpantam mielőtt nekivágtam, mert furcsa nyomást éreztem a gyomorszájamban, s életemben először lett volna kedvem szembe menni a szélnek! De aztán hamar elindultam amerre az fújt, jobb ez így, minek változtatnék?

Mentem is a magam útján, hol szelíden terelgetve, máskor vadul taszigáltatva! El az egyik városig, a másikig, aztán vissza, majd megint oda. Gondtalan voltam, ám de könnyű szívembe kampók akadtak, húztak vissza, szembe a széllel, fájni kezdett a könnyed haladás!

Egy napon megálltam egy kocsma előtt, mert ott egy ember szembe köpött! De mielőtt megtette, közel hajolt, olyan közel hozzám, hogy éreztem borgőzös leheletét, a képembe üvöltötte:

Fordulj már szembe te gyáva, te rongy! Nézz meg engem, én simán megtehetem, amikor csak akarom, csak most nincs kedvem hozzá!

Sietve eloldalogtam onnan, azóta is sokat gondolok erre a nagyszerű emberre, már csak azért is, mert sokszor tolt el a kocsma előtt később is a szél, s ő ott állt mindig, akár egy emlékmű, az Induló Bátor Ember szobra.

Hosszú csendes percek jöttek, a forró aszfalt felett úgy gomolygott a levegő, mint értelmetlen emlékek burjánzó köde. Feltámadt a szél, a férfi felállt, magához vette ócska sárga kerékpárját, és kissé görnyedten a széllel szembe fordította a kormányt, és felém intézett egy mondatot:

Te könnyen vagy, téged benzin űz, és szikrák hajtanak!